A disco felemelkedése és bukása

A disco 1976-1979 között szinte teljes szélességben dominálta a popzenét (annyira, hogy még a rockra is megkerülhetetlen hatást gyakorolt: The Rolling Stones, Kiss, Rod Stewart – csak néhány emblematikus discosláger előadója). A remixkultúra, a 12” maxik megjelenése, a dj-k szerepének megnövekedése – hogy szintén csak néhány, a tánczenét a későbbiekben is meghatározó momentumot soroljak a disco érdemei közé. A zeneipart csúcsra járató sikerelőadókról (ABBA, Donna Summer, Bee Gees) nem is szólva. De persze ahogyan mindennek, úgy ennek a nagy hullámnak is leáldozott egyszer, a kommersz popbiznisz egyszerűen túlárasztotta a piacot discolemezekkel, 1980 már bőven az ellencsapás, a Disco Sucks! jegyében indult. Csakhogy ahogyan mindig, minden műfaj továbbfejlődésekor, úgy már itt is bőven formálódott ekkor valami még újabb a felszín alatt.


A Hi-NRG gyökerei

summer_1.jpgAz amerikai disco a klasszikus leágazások (souldisco, philly-disco, latinos-nagyzenekari Salsoul-disco stb.) mellett viszonylag gyorsan kapott Európából is impulzusokat. A 4/4-es lüktetéstől megszédült európaiak természetesen saját mintázattal dobták vissza a diszkógömböket, élen az olasz, de Münchenben alkotó Giorgio Moroderrel és pártfogoltjával, Donna Summerrel, no és persze a franciák is jeleskedtek space discójukkal: The Droids, Space, Voyage és főleg Cerrone (a Supernature minden idők egyik, ha nem a legjobb táncdala). Ám hangnemet a franciák is csak azután váltottak, hogy Moroder 1977-ben összehozta Summernek az I Feel Love-ot, az első teljesen elektronikus tánczenét (ami szintén minden idők egyik, ha nem a legjobb táncdala). A pulzáló, szintisúlyos, máig futurisztikus klasszikus új irányt szabott a discónak, a frissre fogékonyak (mint például Sylvester, szintetizátoron Patrick Cowley kíséretében) pedig azonnal váltottak elektronikus discóra, ami a műfaj kipurcanásakor, az évtizedfordulón a logikus továbblépést jelentette. Az I Feel Love lényegében az első Hi-NRG-nek is nevezhető, sőt a dal megszólalását még évekig nem tudták megközelíteni sem a producerek.

AZ ELEKTRONIKUS TÁNCZENE SAROKKÖVÉNEK, AZ I FFEL LOVE-NAK A TÖRTÉNETE ÉS HATÁSA.


Discóból Hi-NRG – a föld alatt

Amikor a New York-i Village People kifacsart mindent az 1978-as  Y.M.C.A. slágerből, és Kalifornia felé vette az irányt (Go West, 1979) a New York-i melegkluboknak új hangzás után kellett nézniük. A discóhoz hasonlóan a Hi-NRG is a keleti parti metropolisz zenéjeként született meg. Legalábbis részben. Alapjaiban leginkább egy lecsupaszított és kikristályosított tánczene ez, azért jött létre, hogy a táncolás eksztázisát elhozó discónál valami még végletesebb, ellenállhatatlanabb zene szögezzen a tánctérre. A műfaj egyik kiindulópontját az egyik első nagy melegközösséget befogadó, New Yorktól nem messze keletre, Long Island alatt elterülő Fire Island sziget diszkói jelentették. Itt a nyolcvanas évek elején sem ért véget a disco, csak átalakult. A stílus – a northern soul-divathoz hasonlóan, amikor a hatvanas évek elfeledett, jól táncolható souldalait fedezték fel észak-angliai dj-k a hetvenes években – eleinte a dj-k keze között formálódott, a disco-túltermelés miatt kevesebb reflektorfényt kapott tempósabb, elektronikusabb dalok újrafelfedezése szabta az irányt, majd azok mintájára születtek az új zenék. New Yorkban a monumentális Saint klub, Londonban a legendás Heaven klub (mindkét hely az adott városok legfontosabb melegklubja volt) preferálta ezt a zenét, ami maga is sokat merített a northern soul-slágerekből, sorra születtek ugyanis azok szintetikus eurodiscóban megmerített feldolgozásai.

cowley_school_daze.jpgNew York mellett a másik melegközpont, San Franciso volt a Hi-NRG másik melegágya. A disco összeomlása a nyolcvanas évek elején azt is jelentette, hogy a lemezcégek többé nem fizettek drága nagyzenekari sessionöket, a producereknek egyszerűbb eszközökkel kellett elérni hasonló, vagy még inkább tánctér-robbantó hatást. Ráadásul a slágerlisták helyett, minden további nélkül megcélozhatták a klubokat. San Franciscóban a szintetizátorok tanulmányozója, Patrick Cowley (jobbra), valamint Paul Parker és Linda Imperial voltak a stílus zászlóvivői, közülük Cowley ugye Sylvesternek szintizett és 1979-től kezdte írni is a slágereket, olyanokat, amelyekben kidomborodott, hogy mennyire ismeri a szintikből kicsalható basszus titkát – szerzeményeik elektronikusabbak lettek a New York-i slágereknél. De csak addig, ameddig ott meg nem jelent a színen Bobby Orlando, aki 1980-as, másoknak írt és producelt szerzeményeivel (Lynn Todd: Rebel, Rebel (Bowie-feldolgozás!), Roni Griffith: Mondo Man, Gomez Presley: The Letter) megkezdte hosszú sorozatát, szintén a maga képére formálva Moroder fejlesztéseit. 1981-ben kijöttek az első, ugyancsak nagyhatású Cowley-szólódalok (Menergy, Megatron Man), 1982-ben Orlando robbantotta a Flirts triót és Divine-t, 1983-ban pedig a brit Ian Levin az említettektől inspirálódva producerként megteremtette a brit Hi-NRG alapját (Miquel Brown: So Many Men, So Little Time).


Mainstream felfutás és utóélet

dead_or.jpgMindez persze éveken át boldog táncolással látta el az amerikai és brit melegklubok főleg fehér, férfi közönségét, akik nagyon könnyen tudtak azonosulni a nők által énekelt, férfiakat kereső, hiányoló, utánuk vágyódó dalszövegekkel (a fekete melegklubokban pedig szintén ekkoriban 1982-1983 körül szépen lassan kifejlődött a discóból a funkot jobban megőrző garage, majd a house). A Hi-NRG azonban kommersz sikerre volt predesztinálva, ami az Európában hódító Orlando-dalok, Sylvester és Cowley 1982-es Do You Wanna Funkja vagy épp a The Weather Girls szintén ’82-es It’s Raining Menje mellett 1983-ban tört át a slágerlisták világában. A So Many Men, So Little Time mellett Hazell Dean Searchin (I Gotta Find A Man) és Evelyn Thomas névadó High Energy című dala csapták az ösvényt a kommersz felé, a szintlépést pedig a Stock-Aitken-Waterman dalszerző-producertrió megjelenése jelentette. Ők először Divine-t és Hazell Deant vették át korábbi pártfogóiktól, majd a Dead Or Alive You Spin Me Roundjával bankot robbantottak, hogy aztán Kylie Minogue-gal, Rick Astleyvel és társaikkal felvizezve, felcukrozva, de a világ tinijeit is ráállítsák a műfajra (miközben a New Order Blue Mondayától a Frankie Goes Hollywood Relaxéig számos világslágernek is a Hi-NRG lett az alapja).

divine.jpgEz az olcsó, nagyon egyszerű, nagyon műanyag, de nagyon hatásos zene, ez a súlyos lábdob-lüktetésre, extra ütősökkel, például cowbellel feldobott, szintetikus basszusfutamokra, szimpla szintiszólamokra, ragadós melódiákkal gyors tempóra kitalált camp klubzene a slágerlistákon is aratott. Főleg Európában, ami nem meglepő, tekintve, hogy európai a műfaj gyökere, így nagyon könnyen tudott európai identitást felvenni, akár az italo-discóban, akár a slágergyár, a Stock-Aitken-Waterman dalaiban jelent meg (mellesleg még Kanadában volt erős bázisa, olyan előadókkal, mint a Lime, a Trans X vagy olyan, szintén úttörő producerrel, mint Gino Soccio).

A műfaj a nyolcvanas évek végére – San Francisóban az AIDS-krízis okán szinte szó szerint – kihalt. Hatása azonban élő maradt (a nyolcvanas évek első felében eleve az italo discóval egymásra folytonos hatásban alakult), rengetegfelé fejlődött tovább, rengeteg stílusban mutatható ki hatása. Nyomokban ott van az ebm-ben, a belga new beatben és mindenféle hard dance-műfajban, a hard house-tól a trancecore-on át (a trance amúgy is sokat nyúlt belőle) a happy hardcore-ig és persze önmaga feltámasztásában, a kilencvenes évekbeli nu-energyben, de még a kétezres években népszerű electroclashben és electro house-ban is.


Bobby Óóóóhh

bobby_o.jpgMindez azonban nem jöhetett volna létre az idén hatvanéves Bobby Orlando nélkül. De tényleg. Biztos, hogy Moroder nélkül az ő fejéből sem pattan ki ez a pulzáló-vibráló hangzás és nyilván Patrick Cowley számít a hipsztervilág szemében a kúlabb Hi-NRG-alapítóatyának, de aki a műfajt végképp gatyába rázta és máig ható, szégyentelenül slágeres dalokkal árasztotta el, az ő. Ez az egocentrikus („még mindig én vagyok a legnagyobb” – állította magáról 1987-ben a Face magazinnak, amikor már nem nagyon jegyzett slágereket), nyíltan siker- és pénzorientált, nárcisztikus, vallásos, ugyanakkor több sztori szerint homofób figura (például nem vett meg egy házat, amiben korábban egy meleg lakott), aki ennek ellenére melegeknek gyártotta a slágereket. Összetett személyiség, az biztos, de producerként és slágergyárosként megkerülhetetlen. A glamrock volt az első szenvedélye (a glitteres csillogás világa nincs is olyan messze Divine sminkjeitől, a Roxy Music Love Is The Drugját meg tökjól NRG-sítette), de az elektronikus disco még inkább megbabonázta és sztárproducer szeretett volna lenni. 1978-tól elkezdte ontani a dalokat, rengeteg, általa az utcán, bárokban felfedezett énekesnek, valamint saját magának, de úgy, hogy több tucat alteregót használt. 1980-ban rátalált a nyerő hangzásra, a siker pedig 1982-ben őrá (a nyerő hangzást lásd fent Roni Griffith-szel, bár azért az évtized elején még kicsit flörtölt a new wave-s rockabillyvel is, 1983 körül pedig volt egy románca az electróval, majd 1987 körül a house-ba is belekóstolt).

flirts.jpgMenedzserként, producerként is kíméletlen volt a munkamániás Bobby, első nagy slágerét a Flirts lány énektrióval érte el (Passion, 1982), a csapatot azonban minden következő lemezen teljesen lecserélte. Még Divine-nal aratott hasonlóan komoly sikereket, és amikor meghallotta, hogy a New Order Blue Monday-a mennyire inspirálódott az ő munkásságából, haladéktalanul írt egy számot, ami egy-az-egyben nyúlta az angolok slágerét (Love Reaction). Bobby O amúgy sem volt szégyenlős, ha „motívumokat kellett kölcsönözni” (akár saját magától, sőt), de végtére is sokszáz dalt írt néhány év leforgása alatt soktucat előadónak, vagy előadói néven (néhány további jelentősebb: 1 Plus 1, One Two Three, Oh Romeo, Malibu, Girly, Waterfront Home, Hotline stb.). És persze Bobby Orlandóként is, az így jegyzett slágerei (I’m So Hot For You, She Has A Way) is maradandóak, máig frissek és ordít róluk, hogy az akkoriban bontakozó house-ra is hatottak. Freedom In An Unfree World című 1983-as debüt szólólemeze talán az egész Hi-NRG műfaj legjobb albuma. Na és persze Neil Tennant és Chris Lowe is vele akart dolgozni, amikor elindították bizonyos Pet Shop Boys nevű duójukat. Rögzítettek is együtt egy nagylemeznyi demót, de csak a West End Girls és a One More Chance jelentek meg 1984-ben 12” maxin – Tennanték másfelé indultak el. Bobby O viszont a nyolcvanas évek második felében a lejtőn (bár a Pet Shop Boysszal olyan szerződést íratott alá, hogy a duó későbbi megjelenéseiből is jár neki jogdíj, szóval anyagilag rendben volt), és ahogy a műfaj is passé lett a kilencvenes évekre, úgy tűnt el ő is szinte teljesen (1986-87 körül azért még volt szerepe az eurobeat alstílus kialakításában). Hogy aztán a kétezres évek közepén ismét őrült munkatempóra ráállva kezdje ontani retrós Hi-NRG-dalait. Hiába, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy „akinek az úr tehetséget adott és nem él vele, az visszaél isten parancsával”, az nem fog leállni.

Bobby O nem túl kúl, néhány örökzöldjét persze mindenki ismeri, és hatása az eurodiscóra, valamint úgy általában az elektronikus tánczenére jelentős, de hogy még ezek ismeretében is mennyire alulértékelt figura, ahhoz elég meghallgatni mondjuk „csak” a legjobb negyven dalát. Garantált a széles vigyor és az önfeledt táncolás közben.

Dömötör Endre

Bobby Orlando negyven legjobb dala (meg még mindig nagyon sok hasonlóan jó maradt ki):